Filmbe zárva

08. 10.
Szerző: 

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy kedvenc sorozatunk legalább annyit formál a szemléletünkön, mint a munkahelyünk, a kollégáink vagy a barátaink. Egymás mellé állítottuk minden idők két leghíresebb, nőknek (és nőkről) szóló sorozatát, hogy megnézzük, mit köszönhetünk Carrie Bradshaw-nak vagy Lena Dunhamnak.

Sokáig csak futószalagon gyártott brazil szappanoperákat nézhettünk, melyeknek lélektani hatásuk többnyire kimerült abban, hogy megtanultuk – ha tudat alatt is – nagy drámákkal dinamizálni kapcsolatainkat. Aztán, ahogy egyre több csatorna közül válogathattunk – az internetről nem is beszélve –, hirtelen kinyílt a világ, és megsokszorozódott a figyelmünket követelő alkotások száma, amelyek alaposan átformálták korábbi normáinkat.

2000 óta szabadon

A Szex és New York abszolút paradigmaváltás volt, legalábbis ami a szexualitásról folytatott párbeszédet illeti. Az első szériát 1998 júniusában mutatta be az HBO, nálunk viszont csak négy évvel később, 2002-ben kezdték vetíteni a hat évadra rúgó történetet, ami alaposan felforgatta a nőknek a kapcsolataikhoz, a karrierjükhöz, az élethez és egyáltalán önmagukhoz való viszonyát. Miközben a film arcátlanul őszintén beszélt egy villásreggeli felett a szexről, legalizálta a szingliség fogalmát, és alaposan kikezdte a társadalmi konvenciókat, ami a házasságot vagy a gyerekvállalást illeti. A sorozatnak köszönhetően nők milliói újradefiniálhatták identitásukat, és bátran tértek el az előre gyártott, klasszikus női szerepektől: nem volt többé kínos túl a harmincon is gyerek és férj nélkül. A sorozat készítői alaposan odafigyeltek a karakterek megalkotásakor: nem akartak irritálóan tökéletes szupernőket gyúrni, velük ugyanis nehezen tudott volna azonosulni a néző. Egyetlen szereplő sem büszkélkedhet tökéletes élethelyzettel. Az elbűvölő, romantikus Charlotte, aki kislánykora óta családról álmodik, egy nap azzal szembesül, hogy házassága az első hetek után szétesik, ráadásul kiderül, kevés az esélye arra, hogy valaha is természetes úton legyen gyermeke; Miranda, a sikeres ügyvédnő, a sorozat szarkasztikus humorfelelőse nehezen képes beáldozni függetlenségét, így barátnőin kívül egyedül a macskájára számíthat; Samantha Jones, a jól menő PR-os szexuális szabadsága mára legendássá vált, révbe érése maga lett volna a legnagyobb hollywoodi karaktergyilkosság, ezért az írók a sorozatot lezáró két mozifilmben meghagyták örök szinglinek. És persze ott a főhős, az ezredforduló hamupipőkéje. Sarah Jessica Parker a legjobb választás volt a cipőmániás Carrie Bradshaw szerepére: csontos X lábai és kevésbé törékeny orra sokat lazított a nők tökéletesség iránti vágyán, ráadásul azt is bebizonyította, hogy a tökéletes testnél ezerszer többet jelent a kisugárzás, valamint a kifogásolhatatlan és bátor stílus. Tény, hogy a Szex és New York hatására menő lett a szingliség, nem kellett többé szégyenkezni, ha a karrierkép nagyobb keretet kapott, mint a családi idill, és a homoszexuális barát fogalma sem volt többé tabu. Legnagyobb kritikusai viszont minden szellemessége és bátorsága ellenére sem tudták megbocsátani, hogy a produkció – még egy jóléti társadalom szemével nézve is – kissé elrugaszkodott a valóságtól: a lányokat alig látjuk dolgozni, ellenben fáradhatatlanul taxizzák körbe a várost, nonstop a legmenőbb éttermekben falatoznak, miközben a legutolsó trend szerint öltözködnek.

A rózsaszín ködtől a valóságig

Amíg a sorozat hemzsegett a bántóan sok termékelhelyezéstől – a két mozifilmről nem is beszélve –, addig a 2012-ben induló Csajok úgy épített a Szex és New Yorkra, hogy közben annak legmeghatározóbb részeit forgatta fel. Lena Dunham, a sorozat írója, rendezője és főhőse egy hétköznapi történetet akart, ami a kapunyitási pániktól szenvedő fiatal lányok dilemmáit állítja a középpontba. Nem elég, hogy az egyetem után nehezen boldogulnak a való világban, még a szüleik is megvonják tőlük a támogatást, emiatt komfortzónájuk hirtelen kétségbeejtő valósággá változik. A mai nem napig nem tudni, hogy a sokszor cél nélküli meztelenkedés vagy hihetetlen (már már túlzó) realizmusa szögezi a nézőket a rétegsorozat elé, de tény, hogy a Csajok sikere töretlen! A színész-rendező-író Lena, akit generációja hangjaként tartanak számon, leginkább többdimenziós karaktereire büszke, akik képesek voltak illúziók és klisék nélkül láttatni és szórakoztatóvá tenni a minket körülvevő világot. Amíg Carrie hatására a kétezres évek elején minden fiatal lány szíve szerint Cosmopolitan koktélt szürcsölt volna, miközben arról álmodott, hogy híres író less, és egy bankár rajong a kegyeiért, addig Lena karakterei amellett érvelnek, hogy a nagy amerikai álom helyett két lábbal a földön éljük életünket. A Csajok a szirupos tündérmese helyett – ahová az ember felejteni jár – inkább a valóságot reprezentálta számunkra. Fanyar humora és keserű szarkazmusa ellenére megmutatta, hogy egy szétesztétizált világban hogyan néz ki egy tökéletlen (de valós) női test, amit hiba volna szégyellni, és nem volt rest őszintén beszélni a társadalom alapvető problémáiról.