Szívecskék, szerpentinek és mankócskák

02. 13.
Szerző: 

Szép dolog az ünnep, pláne, ha minden részlet összeáll!  Legutóbb életem egyik emlékezetes és fájdalmas karácsonyáról írtam, hogy miképp gyúrja össze az ember lelkileg a növekvő és készülőben lévő veszteség okozta gyötrelmet és azt a boldogságot, amit a szülővé válás megtapasztalása hoz, például egy ünnepi asztal körül. Szóval írtam a lelkemről, de hallgattam a testemről. Talán jobb is így! – szisszenek fel most néhányan…

Pedig akad ott is feltárnivaló…, khm,…bosszúság. Történt ugyanis, hogy erre a bizonyos karácsonyra készültünk - az egyetlenre, amelyen a nagyfiam már, Édesapám még velünk lehetett -, bennem egy világméretű bizonyítási vággyal, hogy előttem nincs lehetetlen. Persze, a fejem, a lelkem így gondolta, de a térdem nem éppen. Most tekintsünk el attól a kis apróságtól, hogy húsz éves korom óta, egy amerikai egyetemi tornaversenyen szerzett sérülés nyomán a jobb térdemben egy műanyaggal plasztikázott és négy platinacsavarral rögzített keresztszalaggal riogatom a repülőtéri biztonságiakat. Ez a kis “háborús vésztartalék” ott van, ott szolgál, jól – rosszul, időváltozáskor egészen pocsékul, de ők meg én már összenőttünk, mint a borsó meg a héja.

Ellenben a bal térdem, na, rá mindig is úgy tekintettem, mint egy kedves, kalácsformájú időzített bombára, amelyik mikorra tervezte a legeslegnagyobb detonációt? Naná, hogy arra a bizonyos karácsonyra, hogy miért ne legyen bonyolultabb az, ami amúgy is kaotikus volt. Szó szerint, egyik napról a másikra sántultam le körülbelül egy héttel az ünnep előtt, úgyhogy az én drága párom növesztett két további kart és két szárnyat, hogy legyen mivel hazacipelnie az általam kis neonszínű cetlikre felírt alapanyagok végeláthatatlan listáját. A bal térdem ekkora már olyannyira megadta magát, hogy a halászlé kavargatást jeges tömlővel a térdemen, az ajándékcsomagolást felpockolt lábakkal izzadtam végig. Hogy mi történt?

Nem, nem léptem félre – ahogy ezt így kapásból gondolnák egyesek -, még csak nem is fogtam bele új sportágba. Mint később a januári MRI felvételekből megtudtam, először fekélyesedni kezdett, majd később simán elkopott a bal térdemben található - illetve aztán már nem található – üvegporc. Most hagyjuk annak az elemzését, hogy a két korábbi, ezen a térdemen abszolvált térdműtét elvett vagy hozzátett ehhez az állapothoz, vagy éppen a közel húsz év torna és az a nagyjából háromszáznyolcvanezer megérkezés, amivel a szaltóim végén terheltem a lábamat vajon mennyire simogatta ezt az üvegporcot, amíg végre megette magát. Egy biztos: szilveszterezni úgy indultunk Kammerer Zoli háromszoros olimpiai bajnok kajakfenomén barátunkhoz, hogy a babakocsit, babatáskát, cumisüveg melegítőt jeges zacskókkal béleltük ki, a szerpentineket és a papírdíszeket pedig a mankómra fűztem fel, nehogy otthon maradjanak.

A sportsikerek miatt – hadd dicsekedjek - sokat hallott Himnuszt, ezen az éjjelen a szomszédoknál durrant petárdáktól halálra rémült héthónapos fiam a sokktól, én a fájdalomtól ordítottam végig addig sosem hallott szólamokban. Január elsején a frissen leszakadt hóesésben úgy hagytuk el a parti helyszínét, hogy a férjem jobb kezében Krisztiánt tartotta, a ballal engem támogatott ki az autónkhoz, a fülén a szatyrainkat cipelte, a többit pedig el tudják képzelni...     Csak ilyen évkezdésre vágytam! A dolog tarthatatlanná vált. Egy zseniális szakember, Dr. Hangody László professzor vett pártfogásba, hogyha nem is a szárnyamat, de a térdemet szegje annak érdekében, hogy az általa szabadalmaztatott technológiával, vagyis az úgynevezett mozaikplasztika eljárással saját porcból visszapótolja az elhalt területet.

Az ébren, csak érzéstelenítésben végigélt műtétet úgy néztem végig kiterítve a műtőasztalon, mintha egy tudományos csatorna ismeretterjesztő filmecskéjével utaznék a térdízület mélyére, leszámítva azt az apróságot, hogy a saját térdem nézet vissza rám. Persze addig volt jó, amíg nem éreztem semmit, mert amikor elkezdtem érezni, arra most nem keresnék jelzőket. Ennek az eljárásnak az egyik nélkülözhetetlen eleme a műtétet követő minimum nyolchetes, teljes terhelési tilalom a gyógyulás érdekében. Vagyis az addigi egy mankózásból át kellett térnem a teljes kétkezes, az operált lábat súlymentessé tévő mankózásra, ami egy addigra nyolchónapossá érő, állandóan ölbe kérezkedő kisbabánál különösen ajánlott. A nyiladozó elméjű gyermekem kikerekedett szemmel nézett az anyjára, hogy mi lelte azt  az asszonyt, aki addig a vállán ringatva altatta, ölben cipelve vigasztalta, repülőztette és dobálta, most pedig két gólyalábat ölelget helyette.

Iszonyatos érzés volt ez a tehetetlenség egy pici baba és egy beteg Édesapa mellett. A kádba be és onnan ki, az ételkavargatás, mosogatás szabad kéz nélkül már-már Hudini-féle trükköket eredményezett, de a legpocsékabb érzés mégis az volt, hogy álló helyzetben nem tudtam megfogni a gyerekemet hónapokon keresztül. Sajgott a szívem, hasogatott a térdem, a hetek pedig csigalassan kúsztak el. Már Valentin-nap helyett a rá egy napra lévő születésnapomra készültünk, a karácsonyi dekorációt rég leváltotta a farsangi fíling, de az állandó kellék, a két otromba mankó, az maradt és minden fotóra rákerült. Én a gyógytornán mértem le a fejlődés mértékét, de ha hazaértem, volt ott valaki, aki a maga tempójában sokkal gyorsabban haladt, mint én: a kilenchónapossá cseperedő gyermekem februárban jobban állt a lábán, mint a harmincon túli anyja. Lassan kezdte elfogadni és megbocsátani azt is, hogy miért csak ülve vagy fekve ölelgetem, miközben ő állni és beszélni akart. Az alapszavakat eddigre már bőven gőgicsélő kis hapsi puszikat szórt és jutalmazott, persze csak azt akit akart. Éreztem, hogy lassan változik valami, s finoman talán, de visszakúszhatok legalább a jegyellenőrök népszerűségi szintjére nála. Ha olyanja volt, olykor ennek tanújelét is adta: egy küzdelmes, ágyból kimászás végén jártam valamelyik reggel, amikor egy ébredező kis álmos pofika várt a kiságyban, ahogy nyikorgó mankókon beléptem a gyerekszobába. Felderült arccal, kerek szemekkel rám mosolygott és így köszöntött: APA!