
„Nemrég az operettre még azt mondták, hogy poros, álmodozó műfaj, mely bugyuta történeteket mesél el, és csak az idősebbek nézik, nosztalgiából. De ha fiatalos lendülettel, újszerű rendezésben, a mai viselkedési normák szerint játsszák, akkor az emberek felfedezik, hogy ezek a történetek még mindig érvényesek. Hiszen ma is vagyunk szerelmesek, és ma is belebonyolódunk a kapcsolatainkba.”
A Budapesti Operettszínház büféjében ülünk, Somogyi Szilárd rendező lendületesen, átéléssel mesél. Vitatkozni aligha lehet vele: süt belőle a színház, a zene, a művészet szeretete. Már középiskolás korában is magánénekre járt, de azt nem gondolta, hogy egyszer az operettszínházban operettet, operát és persze musicalt rendez. Azt pedig biztosan nem, hogy jelentős állami kitüntetést (Nádasdy Kálmán-díj, 2011) is kap érte.
És biztos nem gondolták ezt vegyész szakos csoporttársai sem az egyetemen, akiket mindig kiborított azzal, hogy végigénekelte a teljes musicalirodalmat a hatórás laborgyakorlaton. Szilárd jó tanuló volt, és a szülői elvárásoknak is meg akart felelni, de a vegyészeknél csak azért kötött ki, hogy felkerülhessen Budapestre, és mellette beiratkozhasson Toldy Mária Vasutas Zeneiskolájába. Végül azonban – ahogy ő fogalmaz – visszakanyarodott nagy szerelmeihez: a Csárdáskirálynőhöz, a Marica grófnőhöz és a Mária főhadnagyhoz. Rendező lett az operettszínházban. Ahol rengeteg klasszikus darabot állítanak színpadra, de ő mindig a kihívásokat keresi. „Szeretem az olyan műveket, amelyeknek közük van az irodalomhoz vagy a történelemhez. Ezek izgalmasabb rendezői kihívások, mint darabot importálni a Broadwayről, ami már eleve siker. Például a We Will Rock You-t csak replikában adják, az talált siker. Én azt szeretem, amiért meg kell szenvedni.”
Mint a Mária főhadnagyért, amelyet most az Operettakadémia vizsgaelőadásaként állítottak színpadra, ősztől pedig repertoárra tűzik az operettszínházban is, de Szilárd először Erdélyben rendezte meg. „Ott megtapasztaltam, hogyan kell kevés lejből létrehozni produkciókat. Mivel szűkösek az anyagi lehetőségek, a színészekkel együtt festjük a díszletet, és jönnek a rokonok is, hogy segítsenek, és egyáltalán legyen előadás. A színháznak van egyfajta közösségkovácsoló ereje, amit nagyon szeretek benne.”
A Mária főhadnagy Erdélyben hatalmas siker volt, Somogyi elmondása szerint az ottani nézőkkel különösen rezonált a történet, amely az 1848-as forradalom és szabadságharc alatt játszódik. Talán azért is, mert ezt az operettet fiatalok adják elő – fiatalosan. „Megengedhettük, hogy frissességet, kis furcsaságokat vigyünk az előadásba, amitől a mai húszévesek hitelesen játsszák az operettet. Ez a darab a színészek fiatalságára alapoz, amibe belefér, hogy huszárcsákóban és farmerben játsszanak.”
Ha úgy adódik, Somogyi Szilárd egyébként is szívesen teszi maivá, aktuálissá a klasszikus történeteket. Kőműves Kelemen-rendezésében például nem várat építenek, hanem videojátékot fejlesztenek. „Nem átírni akarjuk a régi darabokat, hanem az eredeti értékeket megtartva valami újat hozunk ki belőle.” A Kőműves Kelemenben például „a munka alkoholizmusa” fogta meg, vagyis az a kérdés, hogy az önmegvalósítás és a munka hogyan egyeztethető össze a családi élettel.
Ha belegondolunk, a színészek és a rendezők is napi 12 órákat dolgoznak egy-egy darabon. Reggeltől estig magas hőfokon, csak az előadásnak élve, arra gyakorolva és – Szilárd esetében – azon gondolkodva. Nem is lehet csodálkozni Udvaros Dorottyán, aki viccesen kifakadt, mikor a rendezővel az Abigél című musicalt próbálták. „Mondja nekem még egyszer valaki, hogy ez egy könnyű műfaj. Megmondom neki, hogy jöjjön be az operettszínházba. Ebbe bele kell halni” – mondta a Kossuth-díjas művésznő, miután végigcsinálta egy zenés színész napi rutinját: a reggeli tréninget, az utána lévő korrepetíciót, a délelőtti és délutáni próbákat, majd a táncpróbát és az esti gyakorlást.
Ám a befektetett munka megtérül: az operettszínháznak az utóbbi években nemcsak a régi közönségét sikerült megtartania, de a fiatalokat is becsábították a nézőtérre. És ezzel párhuzamosan a társulat is fiatalodott. „Már nem Honthy Hannát keresik a primadonnában, hanem Kalocsai Zsuzsát és Fischl Mónikát, Bordás Barbarát és Lukács Anitát. És persze Dolhai Attilát, Homonnay Zsoltot, Vadász Zsoltot és Boncsér Gergelyt mint bonvivánt.” Szilárd szerint ebben nagy a szerepe annak, hogy eleget tettek a mai kor kívánalmainak. És persze az sem elhanyagolható, hogy a közönség nagyobb hányadát kitevő hölgyekre mindig számíthatnak.
„A hölgyeknek az a feladatuk, hogy az urakat elcipeljék a színházba, mert a kultúrára mindenkinek szüksége van. A hölgyek nagyobb számban vesznek részt a színházi előadásokon, míg az urak a focivébét vagy az éppen aktuális bokszmeccset akarják nézni. A hölgyeknek azt tudom tanácsolni, hogy vegyék fel a kesztyűt, vessék be az összes bájukat, mert én láttam már nem egy úriembert, aki morcosan érkezett a színházba 7 órakor, de a végén azt mondta kedvesének: „Anyus, nem is volt olyan rossz, hogy eljöttünk”. Morcos uraktól ennél nagyobb bókot pedig egy zenés színházi előadás nem is álmodhat magának.