
„Létezik egy csoport, erős embereké, akik titokban irányítják a világot. Azokról beszélek, akiket senki sem ismer, akik láthatatlanok. A felső 1% 1%-a, akik Istent játszanak, pedig senki sem hatalmazta fel őket. És most azt hiszem, a nyomomban vannak.” Így kezdődik a Mr. Robot című sorozat – és innen csak még izgalmasabb lesz.
Elliot informatikus egy kiberbiztonsági cégnél. Igazságosztó hacker, aki éjjel ártalmasnak gondolt cégek után nyomoz, próbál valamit változtatni a világon. A cég, ahol dolgozik, az E Corp védelmét látja el, a világ legnagyobb konglomerátumáét. Elliot úgy érzi, üldözik. Paranoiás, mert találkozott egy rejtélyes hackerrel, Mr. Robottal, aki rávette, hogy csatlakozzon hozzájuk. Az E Corpot próbálják meghackelni, ha sikerül, eltörlik az amerikai emberek adósságainak hetven százalékát.
Elliot magányos hacker, csak úgy tud közel kerülni valakihez, ha számítógépén feltöri a privátszféráját. Benéz az email-fiókjába, a levelei, a belső gondolatai közé. Egyébként irtózik az érintés, az érintkezés minden formájától. Barátja csak egy van, Angela, akivel egy helyen dolgozik, és talán Shayla, a díler, akitől a morfiumadagját veszi. Elliot nem akar tehetetlen junkie lenni, ezért az ellenszert is szedi a morfium mellé. Depresszióján ez sem segít, néha látomásai vannak, néha összezavarodik. Az apja elvesztése fáj neki – kitörölhetetlen gyerekkori trauma –, és a magány, az idegenkedés is, amit a többi ember iránt érez.
Elliot megbízhatatlan narrátor, nem lehet hinni neki. Ki tudja, mikor hallucinál, mikor mond igazat, de folyton beszél hozzám, hozzánk, a nézőhöz. A kitalált barátjának mondja történetét.
Elliot is, a sorozat is játszik a nézővel. Komolyan kell venni a megváltókomplexustól szenvedő hackert? Hiszen nehéz maradéktalanul azonosulni anarchiájával, következményeket nem ismerő lázadásával. Tán paranoia az egész, képzelődik, és elveti a sulykot, amikor bedöntené az amerikai gazdaságot?
A Mr. Robot, az idei év legfelkapottabb amerikai tévésorozata azért működik, azért izgalmas, mert ráérez a korhangulatra. Generációk tapasztalata, hogy milyen multicégeknél dolgozni, szorongani a folyamatos teljesítménykényszertől, a pár évenkénti munkahelyváltástól, a rideg vállalati miliőtől, amely a dolgozóban nem az embert, csak a munkást látja. „Egy olyan cégnek dolgozom, amely nem tisztel, a pasim nemrégiben csalt meg, az apám belefullad az adósságaiba” – fogalmazza meg Angela sok fiatal helyzetét. A Mr. Robot átélhetővé teszi ezt a multicéges miliőt, a tehetetlenséget, a megalázkodást, majd az ez elleni lázadást is, ráadásul olyan emberek részéről, akik maguk is a rendszer részei.
Ez felszabadító, katartikus hatású. Az ember hazamegy a munkából, fáradt, bekapcsolja a tévét vagy a számítógépét, és látja, ahogy a sorozatban felforgatják, kinevetik, széttiporják azt a világot, amiben napi tíz órát gürcölt. A Mr. Robot jól megírt, pörgős széria, minden epizódnak merész, meredek íve van! Nem alibiznek egy percig sem, és nem ódzkodnak az éles, szürreális fordulatoktól sem. A színészi játék jó, különösen Rami Maleké, aki látott egy részt, nem fogja tudni feledni arcát, előreugró szemeit, pánikos tekintetét.
Minden szép lenne, ha nem lenne annyira ismerős a történet, ha nem lenne annyira felületes ez a lázadás. Elliot nem újszerű figura, több felmenője is van a filmtörténetben. Aki látta a Taxisofőrt, a Harcosok klubját, a Dextert, vagy épp a V mint vérbosszút, sok motívumra, történésre rá fog ismerni. Ráadásul Elliot néha úgy panaszkodik, mintha a világon semmi nem létezne a buta tömegkultúrán kívül. A közösségi média felszínességét, az emberek márkafetisizmusát, a demokrácia illúzióját szidja, nulla eredetiséggel.
Az első évad végéig nagy utat jár be, mégsem derül ki, mit gondol a Mr. Robot kigondolója, Sam Esmail a hackerforradalomról, a javak újraelosztásáról, a társadalmi káoszról, a lázadásról. Tényleg ünnepelni kéne, ha bekövetkezik, köpködni a gonosz öltönyösöket, vagy ennél azért komplikáltabb a helyzet?
A válaszhoz alighanem meg kell néznünk a második évadot is.