
Nyakamon az ősz és vele a harmadik maratonom. Amikor két évvel ezelőtt, Brüsszelben az elsőt megfutottam, a bizonyítás vágya hajtott, eszembe sem jutott, hogy örök szerelem lesz belőle. De hát ritkán ismerjük fel azonnal, amikor az igazi kopogtat az ajtónkon.
Hamisítatlan belga időben, a szakadozó felhők között áttörő napsugarak dacára halkan szemerkélő esőben léptem át a célvonalat 42 ezer 195 méter megtétele után azon az emlékezetes októberi vasárnapon. A vízcseppeket észre sem vettem, a fénynyalábokat viszont még most, majd’ két év távlatából is magam előtt látom. Nem az emlékezetem szelektív. A beérkezés pillanatában azonban engem is magával ragadott az az euforikus állapot, amelyről korábban annyiszor olvastam, hallottam, elhinni mégsem tudtam. A futás ugyanis sohasem jelentett igazi élvezetet. Sportolói múltam ellenére is megmaradt feladatnak, teljesítendő kötelességnek. S hogy mindezek ellenére folytattam, azt csakis makacsságomnak köszönhettem. Ha valamit a fejembe veszek, attól a leghevesebb fájdalom sem tud eltántorítani. Ha kérdezték, automatikusan, de korántsem szívből vágtam rá: imádok futni. Ám amikor esőben, szélben, hóban, sárban, nap mint nap felhúztam a sportcipőmet, csak kibukott belőlem a kérdés: ugyan mi szükségem van erre?
A 42 kilométer teljesítése után azonban minden megváltozott. Nem, a fájdalom, a mindennapos újrakezdés nehézsége soha nem múlik. Gazella sem lettem, aki játszi könnyedséggel hagyja maga mögött az ezresekben mért métereket. A változás valahol nagyon mélyen, bennem zajlott le. S nem az az egyszeri 4 óra 26 perces kínlódás tett szuperhőssé. Az út, a felkészülés volt az, ami legyőzhetetlenné formált. De legfőképpen az, hogy utána is – minden motivációvesztés ellenére – folytatni tudtam, pontosabban volt erőm újrakezdeni. Merthogy a teljesítés pillanatában érzett eufória nem tartott tovább két-három hétnél. Legjobb barátom biztatása – „mostantól minden nehéz pillanatban gondolj arra, hogy az emberiségnek csak egy ezreléke futott életében maratont!” – is néhány hónapig csengett csupán a fülemben. Amikor újból komolyan edzésbe álltam, teljesen magamra maradtam. Jobban, mint a legelején, amikor nemcsak engem, de a környezetemet is lázba hozta a szenzációs hír:
A kétgyerekes, lelkiismeretes anyuka hihetetlen története. Közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez és majd’ harminc kiló mínusszal, húszévnyi háztartási szolgálat után belevág élete nagy kalandjába. Nekiáll, felkészül és teljesíti azt a mitikus távot, amely nála edzettebb, fiatalabb férfi kollégáin is kifogott már. A sorok között persze ott volt minden keserűsége, csak képtelen volt beszélni róla. A készülődő válásról, a lassan ébredező emberi és női öntudatról, a gyerekek kirepülése okozta mélységes fájdalomról és az elmúlás felismerésének döbbenetéről. Inkább futott és bizonyított. Elsősorban önmagának. És erőt gyűjtött ahhoz, ami ezután következett. Emlékül pedig megajándékozta magát valamivel, amire oly régen vágyott. Egy tetoválással. Nem látható helyen, és nem is hangzatos idézet formájában. Egy apró, csupasz női láb, melyet angyalszárny repít egy csillag felé emlékezteti azóta is arra, hogy képes volt túllépni a félelmein és saját árnyékán. S hogy a csillagot leszámítva a motívum világszerte a futók jelképe, az csak egy évvel később, a második maraton teljesítése után derült ki. Egyértelműen bizonyítva, véletlenek pedig nincsenek.
Maratont ugyanis nem lehet véletlenül lefutni. S bár minden fejben dől el, ehhez a próbához az elhatározás édeskevés. Módszeresen kell felkészülni rá, pontosan megtalálva az aranyközéputat a túl sok és a kevés között. Jó néhány edzésprogramot átnyálaztam, s mindegyikből kicsippentettem valamit, ami a saját elképzeléseimhez illett. A tudományos módszerektől messze voltam, spéci kütyük híján a mai napig nem a leghatékonyabbnak kikiáltott pulzusmérős edzéssel készülök, a számomra fontos dolgokra azonban nagyon is figyeltem. A heti 50-60 kilométeres adagból még a legrosszabb időkben sem engedtem, az október eleji előadást megelőző nyári célegyenesben heti kétszeri váltott ritmusú szoba-kerékpározással turbóztam fel a programot, a vázizom-erősítő gyakorlatokat pedig közvetlenül a futások utáni öt-tíz percbe iktattam. Lépcsőztem, dombnak felfelé futottam, és pontosan ugyanakkor teljesítettem a ritka, de kikerülhetetlen hosszabb távokat, mint az első maratont megelőzően. Augusztus 20-án a születésnapomat ismét egy kellemes 25 kilométerrel ünnepeltem, és szeptember 11. tájékán futottam az egyszeri 30 kilométeres távomat is. Az utolsó három hétben kezdtem óvatosan csökkenteni az adagokat, hogy október első napjaiban úgy érezhessem, mindent tőlem telhetőt megtettem.
A brüsszeli elsőt követően tavaly Budapesten futottam a másodikat. Több mint 12 percet javítottam. De még így is szinte elérhetetlen, 14 perces távolságra maradtam a négyórás álomhatáromtól. Persze ennek is megvan a maga története. Amerikában élő barátnőm felkínálta nekem a híres bostoni maratonon való részvételt. Ajándékba. Oda azonban szintidő nélkül nem lehet nevezni. Az ötven feletti hölgyek kategóriájában ez pontosan négy órát jelent. Én pedig rátaláltam az újabb motivációs erőre. 65 éves koromig mégsem várhatok, hogy a jelenlegi időmmel elfogadják a jelentkezésemet! Inkább nekiállok, felkészülök, és legyűröm azt az álomhatárt.
Vigyázz, Boston, jövök!