Instázom, tehát vagyok…

08. 29.

A mindennapi rutinunkba úgy szőtte bele magát mások képekbe öntött életének a görgetése, mint a vécézés vagy az orrfújás; szinte észre sem vesszük, hogy csináljuk, annyira természetessé vált. Csak míg az utóbbiak nem járnak romboló következményekkel, vajon igaz ez az elsőre is?

Vajon többet ad, mint amennyit elvesz, vagy pont hogy a fordítottja igaz; szépen, csendben kinyírja bennünk az egészséges öntudat képét? Inspirál, feltölt, vagy éppen szétszed és felkavar? Létezik-e egy igazság, és mégis; hogyan érdemes okosan élni az Instagram adta lehetőségekkel?

Az a szabad tér, amit az Insta nyújt, véleményem szerint hatalmas ajándék. Az ember saját maga döntheti el mi az, amire kíváncsi, mi az, amivel körbe kívánja venni magát. Minek engedi meg, hogy általa – akár tudat alatt is –, hatást gyakoroljanak rá, egyúttal pedig a gondolkodására, világnézetére, önképére… az életére.

Abban a szerencsés, és egyben szinte lehetetlen helyzetben, amikor az egyén tökéletesen kiegyensúlyozott, harmonikus és ideális viszonyban van önmagával, a közösségi média veszélyeiről teljesen felesleges beszélni. Az ettől eltérő esetekben viszont benne van a pakliban a sérülés lehetősége, és mindenkinél pontosan ott és abban, ahol a legnagyobb rés van a pajzson.

Tudatos figyelem – az örök jolly joker

Az, hogy mi magunk választhatjuk meg, milyen blogokat, profilokat követünk, nem csupán szabadság, de egyben hatalmas felelősség is, hiszen az iránt viseltetünk kíváncsisággal, ami valamit kivált belőlünk. Lehet ez vonzódás, irigység, sőt néha taszítás is. A lényeg, hogy valamit látunk, érzünk benne, ami végett a gondolatainkba, mindennapjainkba, a tudatalatti folyamatainkba adunk neki szabad utat.

Azzal, ha kicsit megállunk és figyelmünket az érzéseinkre irányítjuk, a képek üres nézegetése helyett igen virágzó önismereti fejlődéssel ajándékozhatjuk meg magunkat. Persze tudom, nem mindig könnyű választás a tudatos belső munka, de végtelenül hiszek abban, hogy ez az egyik legfontosabb feladata életünknek. És ha már itt vagyunk, és élünk a modern világunk adta lehetőségekkel, miért ne használnánk fel a helyzetet a fejlődésünkre is?

Ha résen vagyunk, és tudatos figyelmünkkel nyakon csípjük a bennünk megjelenő intenzív érzéseket, rengeteg mindent megtudhatunk önnön működésünkről.

Nem valóság

Érdekes látni, hogy milyen erős indulatokat vált ki az emberekből egy olyan blogger feedje, aki már-már zavarba ejtően tökéletes, beállított képeket posztol a mindennapjairól.

Habár való igaz, hogy belső nyomást, diszharmóniát, néha szinte haragot ébreszthet a tudat alatt működő összehasonlítás és a különbözőségek megélése, fontos tudatosítani, hogy amit látunk nem a valóság. Legalábbis csak egy icipici része. Egy szinte művészien beállított, megszerkesztett kép lehet gyönyörű, de sosem lesz valódi, amivel az ég egy adta világon semmi baj sincsen.

A probléma ott kezdődik, ha ezzel nem vagyunk tökéletesen tisztában. Beszélgettem olyan nővel, aki azért érezte magát rossz anyának, mert nem volt olyan rend az otthonukban, és nem tudta annyi helyre vinni a gyerekeit, mint amit abban a világban látott, amivel körbevette magát. Azzal a vélt valósággal, amit ő kreált saját magának. Azt gondolom, itt jön képbe a tudatosság fontossága, az, hogy képesek legyünk helyén kezelni a dolgokat, lássunk tisztán, és arra használjuk a képek nézegetését, amire valók: feltöltődni, ötleteket meríteni, megerősítést nyerni, inspirálódni, kikapcsolódni.

Abban a pillanatban, hogy letisztázódnak bennünk a dolgok, és nem hagyjuk magunkat a tévképzetekben őrlődni, már nem fog zavarni, hogy a mi hajunkat nem tökéletes szögből fújja a szél. Elfogadni a tényt, hogy nem minden az, aminek látszik, felszabadít minket a (vélt) tökéletességre való törekvés nyomása alól.

Elfogadlak. Hát te engem?

Az Instagram felülete egy üres, fehér lap, amire mindenki úgy színez, rajzol, ahogyan ő maga látja a világot.

Végtelenül sokfélék vagyunk, és hiszem, hogy hatalmas lehetőség ezt megmutatni, megtapasztalni. Én mindig megdöbbenve figyelem azokat a heves indulatokat és az egymás torkának esést, ami a különbözőségekből fakad. Vajon mi lehet a valódi, mély oka ezeknek a reakcióknak? Honnan jön az a harag, és ki az igazi célpontja?

Az okot, mint általában mindig, itt is érdemes (mélyen) belül keresni.

Az elfogadás gyakorlásával önnön lelki nagyságunkat bővítjük, ha pedig valami nagyon nem tetszik, lehetőségünk van a figyelmen kívül hagyása mellett dönteni.

Mire használjam?

Felmerül a kérdés; ha lehet okosan használni, akkor a szimpla nézelődésen kívül mit nyerhetünk vele? Személy szerint én végtelen sok ötletet merítek belőle, inspirálódom általa, hiszen olyan bloggereket követek, akikkel tökéletesen tudok azonosulni. Gyereknevelési tapasztalatokon keresztül, a mozgás- vagy receptötletekig rendkívül széles skálában nyújtanak betekintést a világukba.

Ha nehéz napom van, a megerősítésért, ha pedig szárnyalok, az azonosulás energiájáért nézem.

Az őszinteség forradalma

A beállított valósághoz társul még egy jelenség, ami pont az ellenkezője, és amit én egyre növekvő érdeklődéssel figyelek, ez pedig az érzelmek őszinte átadása, akkor is, ha ezek nem feltétlen pozitívak.

Imádom érezni a sebezhetőség, valódiság felvállalt energiáját, és látni, milyen sokat is adhatunk ezáltal egymásnak.

Amikor egy édesanya nyíltan ír egy-egy nehéz helyzetről, számtalan másiknak adva ezzel lelki támogatást, és annak a bizonyos „nem vagyok egyedül”-érzésnek a végtelenül megnyugtató töltetét, vagy mikor egy modellként dolgozó fiatal lány enged bepillantást a közel sem könnyű és csillogással teli kulisszák mögé.

Mint mindennek, az Instagram érmének is két oldala van, a lényeg talán tényleg csak annyi, hogy arra és oda helyezzük a fókuszunkat, amiről úgy érezzük, adhat nekünk, és erre tanítsuk a felnövő generációt is.

Hiszen a fejünk homokba dugása helyett be kell, hogy lássuk, a közösségi média a mindennapjaink része lett, így a valódi tanítás az, ha őszintén segítünk gyermekeinknek eligazodni a világban.